December

December. Ezernyi képet és hangot ígérő szó. Hallatán az emberben megannyi szívmelengető emlék tör felszínre.  Az utcán hógolyócsatát vívó és szánkózó gyerekektől a nagy fenyőfát díszítő, vidám felnőttekig, minden idilli kép felébred bennünk. Ugye te is emlékszel a nyitott ablakokból alászálló énekre? Na és a frissen sült ünnepi sütemény illatára, amely megtöltötte az utcát? A mai napig a fülemben nyüzsög az utca hangja, amint a hó ropog, a jég reped az emberek talpa alatt. Az ünneplő emberek nevetgéltek, sétáltak; egy-egy jókívánságra meg is állították egymást. Végül esteledni kezdett. A hold kíséretében milliónyi csillagfény karátja hullott az utakra, s vele együtt a város aranyló fényei is felragyogtak. Az emberek hazatértek pihenni, hogy együtt ünnepeljenek a családjukkal. Már egy lélek sem volt az utcán. Csak a karácsonyi ének töltötte be a teret, amely szállt szüntelenül, fel a magasba, egészen az égig. S végül sziporkázó hó formájában, csendesen visszatért az ünneplő világra.

December. Egy doboznyi emlék e komor világban. Abban a világban, ami csupán idilli képe a pokolnak. Ám vannak még emberek, kik e dobozt őrizve, kimerészkednek az utcákra, ahol a poros járdákon fel-alá rohanó sokaság között, óvják tartalmát. A lökdösődő tömeg a nagy tolakodás közepette, már ügyet sem vet rájuk. Ám ez a néhány ember, szikrányi reménnyel közeledni próbál, hogy megossza dobozát. De a múlandó senkik lenézve őket tovább haladnak. Így a doboz értéke nem marad más csak részeges, mámorító ábránd.

 Már este van. Már oly régen este. De a világ csak rohan, megállás nélkül folytatja monoton útját. Émelyítő benzin szag tölti meg a levegőt. Hangos zaj lesz úrrá a világon. Végül felszáll az égig, ahol megreked. Sem csendet, sem békét nem hullajtva a földre.