Csend
Csak szótlanul ültek. Lena nem tudta, hogy mit mondjon a férfinak, aki mellette ült, ezért leginkább a távolba meredt és belemélyedt a gondolataiba. Néha azért rápillantott, hátha akad mégis valami, amit mondhatna. De nem volt. Egyikőjüknek sem. A lány szíve folyton összeszorult. Villanásszerűen jutottak eszébe, a férfival eltöltött napok. Szerette a férfi társaságát, sőt szinte már kétségbeesetten epekedett érte. Imádta hallgatni a történeteit, a csípős megjegyzéseit, de leginkább azt kedvelte, amikor őszintén mosolygott. Önmagáért szerette ezt az embert és azért, mert mellette úgy érezte, hogy újra értékes. Most viszont csak szótlanul ültek és mindketten egy távoli pontra szegezték a tekintetüket. Lena rápillantott a férfi kezére. Elfogta a vágy, hogy megérintse, hogy a férfi ujjai összefonódjanak az övével. Vágyott az ölelésére. Az illatára. A hangjára. Józan esze viszont minduntalan azt suttogta, hogy nem lehetséges. El kellett engednie őt. Lassan az útjuk végéhez közeledtek....
