Extázis

Éppen az egyik előadásáról mesélt, miközben a kávéscsészémet szorongatva az ölébe kapott. Helyenként egy grimaszt, egy mosolyt is fűzött mondanivalójához. Ittam szavait, hiszen hangjának minden rezgése zene volt füleimnek. Kezem lassan feltérképezte arcának körvonalát, majd ujjaim megpihentek szájának ívénél. Rezzenéstelen pillantást mért rám, s tekintettem rabul ejtve rögtön beleivódott az övébe. Megszűnt létezni körülöttem a világ. Rápillantottam ajkára, ami lassan megérintette az enyémet. A bögre leesett. Egyszerre lettem vak, süket és néma. Megszűntem a világgal létezni. Extázis. Önmagamon való felülemelkedés. Nem mertem a szemem újra kinyitni, attól félvén, hogy álmodom. Talán ő nincs is. Sosem létezett. Rettegtem attól, hogy csak a képzeletem űz velem ördögi tréfát. Talán már rég megbomlott ez elmém. Mégis éreztem testének melegét, szívének dobbanását, bőrének illatát. Mindez erőt adott ahhoz, hogy merjek újra látni. És igen, nem tévedtem: itt van. Nem tűnt el sem a mosolya, sem igéző tekintete. És nem vitte el a boldogságot, amit magával hozott, hogy bearanyozza az életem.