Álmomban már láttalak...

 

Aznap reggel csendesen esett, de az ablakomra verődő esőcseppek egy pillanatra mégis felébresztettek. Félálomban- amikor átfordultam másik oldalamra-meglepetésemre  a kezem egy férfi karjának ütközött. Ijedten nyitottam ki a szemem, majd némi pislogás után szemügyre vettem a mellettem szuszogó alakot.
Majd felismertelek. Emlékeztem, hogy álmomban már láttalak..megismertelek, akartalak. A testedet. A lelkedet. A szívedet!
Vágytam arra, hogy mindezt nekem ad. Mámorított az illatod és a közelséged minden egyes alkalommal felkavart. Akartam, hogy az enyém légy, hogy velem eggyé olvadj... És valóban.
   Álmomban már láttalak...öleltél, csókoltál, megérintettél.És én cserébe szerettelek. Szerettelek úgy, ahogy eddig soha, ezen a világon, egy embert sem. És ekkor megszűntem egyedül létezni. Szimbiózis.Nélküled képtelen voltam tovább élni!
  Ezen a reggelen pedig melletted ébredtem. Elmosolyodtam, majd a mellkasodra fektettem fejem. Magaddal hoztad az álmom. Mert mindazt,amit láttam,veled együtt életre kelt.