Csend

Csak szótlanul ültek. Lena nem tudta, hogy mit mondjon a férfinak, aki mellette ült, ezért leginkább a távolba meredt és belemélyedt a gondolataiba. Néha azért rápillantott, hátha akad mégis valami, amit mondhatna. De nem volt. Egyikőjüknek sem.
A lány szíve folyton összeszorult. Villanásszerűen jutottak eszébe, a férfival eltöltött napok. Szerette a férfi társaságát, sőt szinte már kétségbeesetten epekedett érte. Imádta hallgatni a történeteit, a csípős megjegyzéseit, de leginkább azt kedvelte, amikor őszintén mosolygott. Önmagáért szerette ezt az embert és azért, mert mellette úgy érezte, hogy újra értékes.
Most viszont csak szótlanul ültek és mindketten egy távoli pontra szegezték a tekintetüket.
Lena rápillantott a férfi kezére. Elfogta a vágy, hogy megérintse, hogy a férfi ujjai összefonódjanak az övével. Vágyott az ölelésére. Az illatára. A hangjára. Józan esze viszont minduntalan azt suttogta, hogy nem lehetséges. El kellett engednie őt.
Lassan az útjuk végéhez közeledtek. Lena nem akarta, hogy kilépjen az életéből az az ember, aki olyan sokat jelentett számára. Úgy szeretett volna megszólalni. El akarta mondani, hogy mennyire fontos neki, és, hogy mennyire szereti, azért aki. Annyi mindent szeretett volna mondani, de a görcsösen összeszorult szíve nem engedte szóhoz jutni. Végül a busz lelassított, majd megállt. Megérkeztek. A férfi lassan felállt, hogy maga mögött hagyja a kettejük közé telepedett csendet. Azonban még egyszer hátrafordult és Lenara pillantott. Várt. Majd sietősen távozott, de előtte még egy apró, őszinte mosollyal elbúcsúzott.